3. bejegyzés: Az első nap, avagy utazás a Roxfortba

szeptember 1.

Mivel tegnap este későig írtam a naplómat, ma eléggé nyűgösen sikerült felkelnem anyu unszolására.
- Lily! Lily drágám, kelj fel, nagy nap a mai! - rázogatta a vállamat. Nagy nehezen kinyitottam a szememet, felkászálódtam, és elkezdtem öltözködni. Gyorsan megfésültem a hajamat, és beletűztem egy csatot. A bőröndömet, - amit már egy hete előkészítettem - a lehető leggyorsabban húztam le a lépcsőn. Mondanom sem kell, a bőrönd a 6. lépcsőfok után felmondta a szolgálatot, kinyílt az egész, és kiborultak a ruháim. Amint anyu ezt meglátta, egy pálcamozdulattal újra összerakta, és segített lehozni a lépcsőn.
- Köszi! - öleltem meg hálásan, aztán siettem tovább, hogy minél előbb az állomáson lehessünk.

A 9 és háromnegyedik vágányon nagyon nagy volt a nyüzsgés. Egyenlőre még nem voltunk késésben, szóval maradt idő a búcsúzkodásra. Apa megölelt, felvett az ölébe, belenézett abba a nagy zöld szemeimbe, és így szólt.
- Ne aggódj Lily, minden rendben lesz! A Roxfort teljesen biztonságos hely! - mondta nagy meggyőződéssel. Én pedig elhittem neki, és mosolyogva adtam egy puszit.
- Hiányozni fogsz, apa! - kiáltottam még utoljára, majd felszálltam a vonatra. Az első fülkében amint láttam, Scorpius Malfoy üldögélt egyedül.
- Szia, leülhetek? - kérdeztem kedvesen.
- Kösz nem, Potter, egyedül is megleszek. - reagált gorombán.
- Rendben Malfoy, ahogy gondolod. - szóltam sértetten, és a következő fülke felé indultam. Ebben egy lány és egy fiú volt, s mivel elég szorosan egymás mellett ültek, úgy gondoltam, nem zavarom őket. Az ez utáni kabint senki nem foglalta el, hát gondoltam jó lesz nekem. Leültem, és az ablakból kezdtem el figyelni a tájat. Eközben rájöttem, hogy értelmesebben is elüthetném az időmet, szóval már épp elővettem volna Hermione néni ajándék könyvét, mikor egy srác lépett be a fülkémbe. Sötét, ha jól láttam fekete haja volt, nagy, kék szeme, és egy egyszerű, zöld rövid ujjú pólót viselt farmernadrággal.
- Bocsi, bejöhetek? - kérdezte.
- Nyugodtan, hacsak nem zavar, hogy gyakorlok. - mutattam fel a kezemben lévő könyvet.
- Nem zavar. - válaszolta, és leült velem szemben. Én eközben fellapoztam a könyvet, és megálltam az első varázsigénél. Már épp kimondtam volna, mikor eszembe jutott, hogy nincs is nálam a varázspálcám. Gyorsan előszedtem a dobozt a táskámból, és kiemeltem belőle a pálcát. 13 és fél hüvelyk, főnixtoll, tiszafa.
- Megnézhetem? - kérdezte a fiú.
- Egy pillanat. - mondtam, majd a kezembe fogtam a pálcát. - Lumos!
Amint kimondtam a varázsigét, a pálcám végén megjelent a kis fénygömböcske, - mely a nappali fénynél alig látszott - majd kialudt.
- Szép! - szólt a srác, s abban a pillanatban - mivel hogy a szememet fürkészte - nem tudtam eldönteni, hogy a varázslatra gondolt, vagy a nagy zöld szemeimre, amit apától örököltem.
- Köszi. - pirultam el egy kicsit, majd odanyújtottam felé a pálcámat. Ő elvette, majd tanulmányozni kezdte.
- 13 és fél hüvelyk, tiszafa. Milyen a magja? - kérdezte.
- Főnixtoll. - feleltem könnyedén, mire elgondolkodó fejet vágott.
- Mintha már hallottam volna valaha egy ilyen pálcáról... - gondolkodott hangosan. Na igen. Úgy látszik, csak én nem tudom, mi olyan különleges benne... - de nem tudom honnan. - fejezte be, már én arra következtetek, hogy nem mondott igazat, mert abban a pillanatban visszaadta nekem a fegyveremet, és kiviharzott a fülkéből. Utána akartam menni, azonban mire én kiértem, már nem volt a folyosón. Szóval inkább úgy döntöttem, visszatérek a varázslatos könyvemhez. A következő, amin megakadt a szemem, a Reparo. Törött üveget állítja helyre. Keresgéltem a táskámba, hogy mit törhetnék el. Végül egy kis tükröt találtam. Földhöz vágtam, mire a mellettem lévő kabinokból kíváncsiskodók jöttek át, hogy megnézzék mi történt. Elnézést kértem majd megpróbáltam a bűbájt. Na igen, itt jött a probléma, merthogy nem működött, így most ott álltam egyedül a fülkébe, a padlón ezernyi tükördarabkával. Megpróbáltam összekotorni, azonban egyik darabkával véletlenül felsértettem a kezemet. Az ujjamból kibuggyant a vörös vér. Épp zsebkendőt kerestem, amivel befoghatom a sebet, mikor hihetetlen dolog történt. A vér az ujjamon feketévé vált, s ahogy lecseppent a padlóra, átégette az egészet. Gyorsan rátettem a zsepit a kezemre, majd lepillantottam a lukon. Alul láttam a síneket.
De vajon mi lehetett olyan erős, olyan égető, hogy átlyukasztotta a talpazatot? Azt hiszem, a vérem volt. Az, amivé a vérem vált. Hátborzongató.
Nagyjából feltakarítottam a szilánkokat, majd tovább lapoztam a könyvemet egy másik varázslatot keresve.
Kb.  10 percen belül egy taláros, vörös hajú lány lépett be a kabinomba. Természetesen Rose volt az, Rose Weasley. Ő most lesz harmadikos.
- Ó Lily, végre megtaláltalak! Gyere, vedd fel a talárod, mindjárt megérkezünk! - mondta, mire én így is tettem. Negyed óra múlva aztán megérkeztünk az állomásra. Mindenki leszállt a vonatról, majd egy nagy, szőrös férfi előtt állt meg az összes elsős, merthogy azt kiáltozta, "Az elsősök hozzám!". Nagyjából végignéztem az évfolyamomat: voltak vékonyabbak, kicsit dagibbak, alacsonyak, magasabbak, sötét hajúak, világos hajúak, és így tovább. Megpillantottam azt a fiút is, aki a vonaton ült, ő azonban úgy nézett rám, mintha kísértetet látna, így inkább nem mentem oda hozzá. Egyedül ácsorogtam a sorok között, míg meg nem hallottam a vadőrünk hangját.
- Lily! Öö, Lily Luna Potter! Itt vagy lányom? - szólalt meg. Lassan felnyújtottam a kezemet.
- Gyere, gyere ide mellém! - invitált, aminek különösen örültem, mert eléggé kívülállónak érzetem magam. Odasétáltam az úr mellé, miközben a többiek lesújtó, amolyan "mit képzel ez magáról" pillantásait álltam.
Ezek után csónakokba szálltunk. Összekerültem egy vékony, szőke hajú lánnyal, illetve két, sötét hajú fiúval. A fiúk ádáz szemmel méregettek, így inkább a szöszihez fordultam.
- Szia, Lily vagyok! - köszöntem kedvesen.
- Én Margaret. Queen. Az ikertestvéremmel, Mark-kal úgy hallottam már találkoztál. Megnézhetem a pálcádat? - kérdezte. Hmm. Szóval ő is tud erről a pálcás dologról. Odaadtam neki, ő megnézegette, és magában valami olyat motyogott, hogy "nem hiszem el... igazat mondott", és visszaadta a fegyveremet, majd ugyan olyan lesújtó, - vagyis inkább azt hiszem, félelemmel teli - pillantást mért rám, mint aki komolyan szellemet látott.
- Mi olyan különleges a pálcámban? - kérdeztem tőle, de nem válaszolt, úgy látszott, meg sem mer szólalni. Ezek után csendesen telt az utazásom. Megint. Sorakozónál ismét a vadőr mellett álltam, ő kísért be a nagyterembe, ahol már az iskola igazgatónője, Minerva McGalagony állt a pódiumon, és megköszörülte a torkát, hogy beszédet mondhasson.
Köszöntötte az új diákokat, majd megkért minket, fáradjunk közelebb Albert Normeus tanár úrhoz, aki segédkezik minket beosztani egy-egy házba. Mindenkinek a fejére teszik a Teszlek - süveget, amely majd megmondja, ki melyik házba kerül: a Hugrabugba, a Hollóhátba, a Griffendélbe, vagy a Mardekárba.
Ezután Normeus tanár úré volt a szó, aki egyenként hívta ki a diákokat.
- Amanda O'Relly. - kezdte. A lány kissé idegesen lépett ki, majd leült a székre, ahol ráhelyezték a fejére a süveget.
- Hugrabug! - mondta az gondolkodás nélkül.
- Matthew Pickett.
- Hollóhát!
- Alexis Renow.
- Hmm... Hollóhát!
- Peter Grey.
- Griffendél!
- Hugo Weasley.
- Ez biztosan... Griffendél! - ekkor egy pillanatra a Griffendél asztalához pillantottam, ahol Rose egy nagy öleléssel köszöntötte az új háztársát.
- Emilia Lock.
- Hugrabug!
- Lily Luna Potter! - hát igen. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, mikor kiejtik a nevemet, de reménykedtem, hogy később érkezik el. Félénken előléptem, majd leültem a székre, ahol a fejemre tették a süveget.
- Ne a Mardekárba, csak ne a Mardekárba... - suttogtam magamnak.
- Ne a Mardekárba? - kiáltott a süveg. - Tudod, pontosan ugyan itt, 28 évvel ezelőtt édesapád is ugyan ezeket a szavakat mondta. Én pedig a Griffendélbe osztottam. Legyen hát, a Griffendél! - mondta a kalap csak mi a csuda diadalmasan. Nagy kő esett le a szívemről, el is felejtettem elgondolkodni azon, amit mondott, mármint hogy apu is ezt mondta. Mosolyogva álltam fel, és ültem át a Griffendél asztalához. A lelkesedés változatos volt: a legtöbben tapsoltak, azonban akadt egy két ember, akin látszott, hogy nem örül őszintén.
- Mark Queen. - hallatszott az ismerős név.
- Mardekár! - valahogy nem lepődtem meg. Mint ahogy azon sem, hogy az ikertestvérét, Margaretet is ide osztották később.
- Kateline Longbotom. - bizony, Longbotom tanár úr második lánya.
- Griffendél!
- Ross May.
- Hollóhát!
- Scorpius Malfoy.
- Akárcsak édesapád. Mardekár! - sötét, gonosz. Szemmel fogom tartani.
- Végül pedig Bob Benet.
- Bátor, meleg szívű. Griffendél!
Miután az utolsó elsős is helyet foglalt az asztalánál, kezdődhetett a vacsora. Volt itt minden, akárki akármit ehetett és ihatott. A bőséges lakoma végén az igazgatónő meghagyta, hogy a prefektusok és a házvezetők irányításával fáradjunk fel a lakókörleteinkbe, és na maradjunk fent sokáig, mert másnap már kezdődik a tanítás. Nos, ez a felszólítás nálam nem nagyon vált be, mert most is a pálcám fényénél írok naplót. Egyébként nagyon hasznos ez a lumos varázslat, sokat fogom használni. Most már viszont alszom, jó éjszakát! :)