6. bejegyzés: Én vagyok az ördög!

szeptember 4.

Szóval szeptember 4. én reggel viszonylag későn keltem fel, így sietnem kellett a szokásos reggeli teendőkkel, hogy elérjem a reggelit. Szokás szerint két vajas-lekváros pirítóst ettem egy csésze mézes teával. Mindent összevetve átlagosan indult a vasárnapom (nálunk a kevés napi óraszám miatt hétvégén is van tanítás). Egyébként ma is odahívtam magamhoz Peter-t, kérve, egyen velünk. Mosolyogva elfogadta az ajánlatomat, és mellém ült. Ekkor Kate egy székkel odébb foglalt helyet. Nem tetszik neki a helyzet, miszerint jóban vagyok a szeplős kis barnával, nem érezte „közénk valónak”, amiért egyszerűen kiröhögtem, ő pedig besértődött ezen. Annyi jó elveszteni az ember egyetlen barátját, már ha mondhatjuk így. Mert hát nagyjából úgy érzem, ebben az iskolában mindenki az ellenségem. Miközben átsétáltam a mágiatörténet terembe, eszembe jutott, milyen régen is láttam Al-t és James-t. Meghagytam magamnak, szünetben felkeresem őket. Az óra egyébként szokásosan unalmasan telt, egy hosszú-hosszú szöveget kellett elolvasnunk Lady Margerte kisasszonyról, aki az évezred egyik legnagyobb boszorkánya volt. Mármint a Krisztus előtti 20. évezredben. Remek.

Átváltozástan következett. Korábban ezt az igazgatónő tanította, azonban most egy Rokus Hongwald nevezetű tanár vette át a helyét. Nem tudom, McGalagony milyen volt, azonban ez az „ürge” borzalmas. egész órán körmöltünk, a tankönyvből másoltunk át bekezdéseket pergamenre (!!!), a házi feladat pedig további két oldal volt. Hát kössz. Valahogy úgy éreztem, minden egyes átváltozástanunk így fog telni. A gondolattól kirázott a hideg. 

A szünetben felkerestem kis barátomat, Peter-t. A utóbbi egy-két napban rengeteg időt töltöttem vele: reggelinél, szünetekben, vacsoránál, illetve még vacsora után is, késő estig a klubhelyiségben ültünk, és beszélgettünk, házit csináltunk, vagy csak csendben gondolkoztunk az élet dolgain. Kezdetben nagyon megszeppent fiúcskának tartottam, azonban most, egy nappal később már úgy tűnt, a zárkózottság csak külsőség. Ha bárki szerette volna jobban megismerni, hagyta volna. Csak épp senki sem akarta. 

A mi nagy beszélgetéseink alatt sok dolog szóba került: az én szüleim (teljesen elkápráztatta, hogy imádott példaképe, Harry Potter az édesapám), az ő szülei (segít neki feldolgozni, ha beszélhet róluk), a suli (mind a ketten közepes tanulók vagyunk, bár ő szorgalmasabb nálam), a korábbi életünk (én is és ő is jó családból származik, aranyvérű, én pedig majdnem arany vérű) stb...

Egyébként amióta időm nagy részét P.-vel töltöm, azóta Kate nem igazán barátkozik velem. Most szünetben is láttam, amit Margaret-tel, a gonosz Mardekárossal dumálgatott, meg vihogott együtt. Kis áruló. Nekem meg közben eszembe jutott, hogy meg kell keresnem a két bátyámat, mert régen találkoztam velük. Elindultam az udvaron, be az épületbe, és közben rengeteg tekintetet éreztem a hátamba fúródva. Aucs. 

Bent több folyosót végigjártam, míg végre megpillantottam Albust hátulról. Már éppen odaköszöntem volna neki, mikor észre vettem a szörnyűséget, magát a gonoszt. Egy csókot. Történetesen Al csókolózott egy cuki kis szöszivel, aki ha jól emlékszem, egy évfolyamra jár vele. Ott és akkor majdnem elhánytam magam, így gyorsan elmasíroztam mellettük. Annyira bele voltak feledkezve a nyalakodásba, hogy észre sem vettek. Út közben az útra köptem, kifejezvén ezzel mélységes megvetésemet. 

- Miss Potter - hallottam meg egy ismerős hangot. - Nagyon örülnék, ha nem köpdösne rá a cipőmre, vagy esetleg nem ölné meg a vadászgörényemet. Sajnos mindkettő megtörtént, így nem örülök, gondolom elhiszi ezt nekem. - fejezte be Mr. Klyne, a bájitaltan tanárunk. Na igen, az egy véletlen eset volt, nem kéne felemlegetni. Azonban hosszú másodpercekig nem döbbentem rá, hogy leköptem a tanár úr cipőjét.

- Öm, persze, elnézést. - mondtam, és lehajtott fejjel elhúztam a csíkot. 

Sötét Varázslatok Kivédése tanórán a sötét erőkről beszélgettünk. Ez már a második óra varázslás nélkül. Egyszerűen varázslatos. 

Végül a bűbájtanon megtanultuk a zárnyitó bűbájt (nem túl bonyolult) és ezután kaptunk egy kis gyakorlatot. Mindenkit bevezettek egy különleges terembe, ahol zárt ajtón kellett úgy, hogy kinyitjuk azokat. Mindenkinek mérték az idejét. Egyébként negyedik lettem, de csak mert gyorsan tudtam futni az ajtók közt, magában a varázslásban nem voltam annyira szuper. 

Órák után mindenki kitódult az udvarra. Én is mentem, aztán mikor észrevettem, mitől volt olyan sok ember ott, rögtön elment a kedvem. A kedves ki Kate azonnal rám mutatott a tömegben, és hangosan rákezdte.

- Nézzétek, ott! Az Lily Potter! Ő akit nem nevezünk nevén újjá éledt a testében! A gonosz újra feltámadt! Bizonyíthatja ez a könyv is! - mutatott a zárolt részlegről hozott krónikámra. Tehát így tűnt el... - Itt van! A sötét nagyúr pálcája 13 és fél hüvelykes, tiszafa, főnixtoll maggal. Potternek pontosan ugyan ilyen pálcája van! - Mutogatott rám hevesen. Azt hitte, majd sírva elrohanok. Az arcomról azonban csak mélységes megvetést olvashatott le. - És képzeljétek! A vére bájitalba elkészítve halálos méreg, meg is ölte vele Mr. Klyne görényét! - fokozta tovább.

- Ez így van! - hallottam meg a tanár úr hangját a tömegből. De aranyos, nem hogy védene, még inkább ellenem uszítja a többieket...

Mindenki motyogni kezdett, és egy emberként fordultak felém.

- Rendben! - szólaltam fel. - Lehet, hogy ez mind igaz. Nem tudom. De ne felejtsétek el, apám volt az, aki legyőzte a gonoszt. Soha nem fog tudni visszatérni! - vágtam vissza. A többieket azonban nem győzte meg. Hevesen hurrogtak, aztán hirtelen Margaret hangját hallottam meg a tömegből.

- Gyilkos, gonosz! Gyilkos, gonosz! - kántálta, mire a többiek is rákezdték. Ahogy elindultam feléje, a sorok szétnyíltak, néhányan megdobáltak pennával, de nem érdekelt. A bal kezemmel a zsebemben turkáltam valami éles tárgy után. Találtam egy üvegdarabot. Még a vonatról kerülhetett oda. Mikor odaértem a Mardekároshoz a szemébe néztem, és csak ennyit mondtam neki:

- Menj a pokolba! - és ekkor megtettem, amit korábban sosem tudtam elképzelni.

- Ne! - kiáltott fel, de késő volt. Az üveggel egy pillant alatt megnyestem a csuklóm, amiből kispriccolt az addigra feketévé vált vér, és majdnem a szemébe ment, de szerencsére (vagy nem szerencsére) csak a szemöldöke szélét találta el. A fél arcán végigfolyt a fekete folyadék. A lány üvöltött, de olyan fájdalmasan, ahogyan még nem hallottam embert ordítani. Próbálta a talárjával leitatni, azonban nem sokat ért: csak kiégette a tálárt, és valamennyire a kezén a bőrt. Mindenki kiáltozni kezdett, én meg ott álltam, véres kézzel, és nem tudtam mit tegyek. Ekkor McGalagony professzor tűt fel, és megpillantván Margaretet, azonnal üzent a gyógyítók után. A lány arca ugyanis olyan volt, minta letépték volna róla a bőrt: a csupasz hús látszott, és úgy tűnt, lassan a fehér csont is előbukkan. Nem lehetett eldönteni, savval önthették le, vagy megégették, esetleg kombinálva a kettőt. Hihetetlenül rusnya lett, és látszott rajta, még most is kínlódik. Borzalmas látvány volt. Nem hiszem el, hogy miattam történt. Az igazgatónő felemelte a szenvedő Mardekárost, és elvitte a gyengélkedő felé, a többieket pedig szétküldte. Ők azonban nem mozdultak, inkább engem pásztáztak, vagy épp sértegettek. Az egyik srác előkapta a pálcáját is, és valami olyan átkot küldött rám, amitől hatalmasra nőtt a fogam. Nagyon rossz érzés, nekem elhihetitek. Hamarosan észbe kaptam, és elindultam az épületbe. Néhányan követtek, ekkor azonban futásnak eredtem. Próbáltam lehagyni őket, de egészen a harmadik emeletig üldöztek. Ott beszaladtam a mosdóba, és lerogytam a padlóra. Zokogtam, zokogtam, és csak tovább zokogtam. Hirtelen egy halk hang csendült fel.

- Mi a baj? - szólalt meg valaki az egyik wc-ből.

- Hagyj békén! - sikítottam, mire az alak előbukkant. Kisebb szívrohamot kaptam, mikor egy szellemlány bukkant ki onnan. 

- Hisztis Mirtillnek hívnak. És téged? - kérdezte.

- Lily Potter.

- Potter? Ó, édesapáddal sok közös emlékem volt... Ugye szingli még? - érdeklődött.

- Ömm, nem... - nevettem el magam majdnem. - Anyu férje. 

- És ki az anyukád?

- Ginny Potter.

- Várj csak... Ugye korábban Weasley volt? A nyavajás...

- Hé! Nem beszélhetsz így az anyámról!

- Na, ne kapd fel a vizet! Szóval mi a baj? - kérdezte meg újra, maikor megnyugodtam. Én pedig elmeséltem neki mindent.

- Azt hiszik, hogy a Sötét Nagyúr te vagy? Végül is... - gondolkodott el.

- Hé! Nem én vagyok az! - szálltam vitába.

- Persze persze... De ha mégis... Én mindig tudtam! - nézett rám villogó szemmel, mire nem tudtam nem elnevetni magam. Ezután kedvesen elköszöntem, mert már elég erősen éreztem magamat, hogy nyilvánosság elé lépjek. Gyorsan végigszáguldottam a folyosón, és megúsztam a klubhelyiségig egy "Mi van, Potter, félsz, he?" és egy "Sötét dög!" beszólással, illetve megannyi megvetéssel vagy éppen félelem teli pillantással. 

Odabent aztán elslisszoltam mindenki mellett, így senki nem szólt meg. 

A hálókörletemben egyetlen lány tartózkodott: Kate.

- Mi van, Potter, idetoltad a képed? - kezdte egy olyan tipikus kis ribanc hangon.

- Egyetlen szó, Longbotom, és meghalsz. - reagáltam.

- Úgy sem mered! - vihogott.

- Crucio! - kiáltottam. Nem is tudom, hogy juthatott az eszembe, hiszen életemen nem hallottam. Valahogy, ott volt bennem. Az igére Kateline vonaglani kezdett,  sikítozni, és őrjöngeni. Pár másodperc múlva abbahagytam a koncentrálást, véget vetvén a szenvedésének. Egészen közel hajoltam az arcához, és egyenesen meglepődtem azon, amit mondtam.

- Csak nevezz még egyszer gyávának, és meghalsz! Ez a kis dolog, pedig maradjon a kettőnk titka, mert ha kifecseged, annak súlyos következményei lesznek. - suttogtam, majd visszaültem az ágyamra. Az "ex" barátnőm, ekkor riadtam kirohant az ajtón, és egyedül maradtam a szobában. És sírni kezdtem. Sírni, amiért ezt tettem. Sírni, mert egy szörnyeteg vagyok. Egy szörnyeteg!!